Volt az a hosszú szenvedés, hónapokon keresztül...amikor kerestünk tánctanárt a régi helyett, amikor ugyanolyan szoknyát akartunk, amikor szavaztunk hogy mi legyen - de mégse. Volt az, mikor egymásnak estünk, volt az, amikor ami jó volt már az sem volt jó.
Voltak a próbák, ezer meg ezer, időt sem hagyva hogy egyikből felocsúdjunk már jött a másik, semmi nevetés, semmi szabadidő, csak rohanás, csak pánik. Voltak talán óráink is, de csak a rossz jegyek miatt gondolom...csaknem a semmiért kaptuk...vagy pont azért?
Nem tudom mi volt, de túl sok volt - káosz és semmi rend -, és a főpróbán még azt mondtam volna, hogy nem érte meg. Hogy a szoknya túl drága volt, hogy a matrózblúzban rondák vagyunk, hogy másnap senki nem tud majd járni, hogy a viták, a nehézségek, a költségek, a sok kis apró rossz dolog annyira szörnyűvé vált végül , hogy nem is volt ez érdemes. Hiszen még bevonulni is hatszor kellett a főpróbán mert az sem ment!
Aztán eljött a Szalagavató. És mindenki csodálatos volt. A fiúk az öltönyökben, mintha valami magazin címlapjáról léptek volna közénk, a lányok mintha igazi angyalok lettek volna. Mindenki gyönyörű sminkben, hajjal, a legszebb ruhákban. Egymást dícsértük, együtt örültünk.
Együtt álltunk remegve a fények alatt, szédelegve a sok fénytől, pirultan a boldogságtól, együtt éljeneztünk, tapsoltunk egymásnak (meg a Czilinek), hogy végre, elértünk ide is - túléltük! -, aztán együtt kiabáltunk a folyosókon, együtt partiztunk az öltözőben, együtt rohantunk ki izgulva az osztálytánchoz, együtt vigyorogtunk, akkor is, ha épp úgy éreztük hogy épp nagyon elbénáztuk.
Aztán lassan (gyorsan?) mindenki csodaszép ruhákba öltözött, suhogott a sok tüll, utolsó simítások, igazgatások... És kint álltunk, az egész évfolyam, mint valami báli nép . . . és elkezdtük, és ahol eddig jó volt, ott is elbénáztuk, és a szoknyánkra léptünk, és nem jött ki a pár, és minden rossz volt, de mentünk bizonytalan-biztosan, kínunkban nevetve - a mama meg nem vett észre semmit, olyan magabiztosan mentünk- még ha nem is ott ahol kellett volna.
Meghajlás. Tapsvihar.
Aztán lesereglett a nép, köztük a rokonok, barátok, felszabadultunk, mosolyogtunk, anya-apa fotózott, táncoltunk, csoportkép, legjobb barát/barátnő gratulált, leszedtük a lufikat héliumot szívni, fájt az arcunk, az oldalunk a sok mosolytól, nevetéstől...
...és az egésznek úgy lett vége, hogy bár ne is lett volna vége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése