Báb vagyok csupán
a saját életemben.
Bámulok csak bután,
rángatva a térben.

Ide, s oda

cibálják a vágyak
a halott, üvegszemű testet.
Az elme már belefáradt,
a szív csak halkan lüktet.

Dibben, s dobban.

Néha feléled, ritkán.
Harcol és madzag-ellenáll,
de összegabalyodik végül is,
üvegszeméből kibuggyan a könny is,

Potyog. S koppan

lábam a színpadon járva,
álmoktól vezetve, rángatva
vágyaktól, s várva
egy ollóra, késre, hogy vágja...

...nyissz, s nyessz...

hogy eltépje láncaim,
felszabadítson attól, mi fáj nagyon,
elvegye bánatom, könnyeim,
hogy a halott test egyszer szét ne szakadjon...