Soha nem bántottál,
csak, mint én: véletlenül.
Kimentél... itt hagytál,
szilánkok közt, seprű nélkül...
Rájöttem hogy te vagy a múzsám
még mindig...kicsit ijesztő,
hogy ennyi idő eltelt már
és nem mész ki a fejemből.
Bennragadtál a szívemben.
Mint az a törött kristályváza,
olyan csodás vagy nekem, de
a kezem itt van véresre vágva...
Minden alkalommal
mikor kidobnék egy darabot,
ezzel az elmúlt csodával
újra magamba hasítok.
Nem akarlak elfelejteni.
De nem akarom a földön hagyni
a csillogó, törött kristálydarabokat sem... Félek,
hogy belém vágnak...újra, ugyanolyan élesen.
Titkon reméltem, még össze lehet ragasztani,
de aztán csak levertük az asztalról
és hagytuk esni, engedtük zuhanni...
szinte fájt, ahogy néztük száz darabra törni.
Kimentél, és itt hagytál,
és nem, nem hoztál seprűt.
Nem, engem nem bántottál,
soha. De most itt ülök egyedül
...szilánkok közt, seprű nélkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése