Esik az eső

Esik az eső.
Lemossa a sminket.
Sarat csinál,
amit bármelyik autó
a ruhádra lökhet.

Esik az eső.
Lemossa a port...
Minden fáról,
minden bokorról,
minden terhet lekapdos.

Esik az eső.
Felfrissít, megitat
mindent, ami él.
Mindent, ami mozog
tisztán, hűsen eláztat.

Esik az eső.
Nézem, ahogy hullanak:
a sok apró szem,
a sok csepp. Oly csillogó,
hogy azt hinném, hullócsillag.

Esik az eső.
Mámoros, párás levegőt hoz.
Homállyal takarja el
a kék eget, madarakat, Napot,
és jobbá teszi a hangulatot.

Esik az eső,
a szívem is kimossa:
a stresszt, a depressziót
az aggódást, tépelődést
az áradat elsodorja.

Esik az eső,
és én megszűnök létezni.
Megmarad a csönd
...áldott, szent áhítat...
Nem akarok vérezni.

Esik az eső,
zuhanok én is:
a semmibe, sehonnan.
Semmilyen érzés...
eső lettem én is.

Esik az eső,
és kilök magából,
mert hús és vér vagyok,
nem víz, nem kellemes...bántó?
De hát...én nem is voltam ártó!

Esik az eső,
és újra ő szeretnék lenni,
de nem enged közelebb,
csak éppen annyira,
hogy rám tudjon hullani.

Esik az eső,
és én nem tudom megunni
azt, ahogy kellemesen
össze-vissza-szétáztat.
Szebben nem tudom leírni...

Esik az eső...
Hadd essen!
Hulljon, záporozzon!
Hevesen szakadjon!
Cseperegjen... szeressen.