Annyi bánatos verset írtam már rólad...
és mindegyiknek a végén a szívem egy kicsit megszakadt,
pedig boldogabb dolog az életemben még nem volt, mint te.
Sohasem voltál, de mégis mindörökre
beloptad magad a szívem legmélyére.
Nem akarok soha: még egy verset írni rólad,
de mégis újra megindítod: a szívemet, s a tollat.
Mindig, újra valami... szépet? Szebbet. Jót? Jobbat hozol.
A nyelvem megbotlik, a szavam elcsuklik, elhalkul...
nem merem elmondani, hogy a szívem megint érted bolondul!
Mosoly lettél nekem a borongós reggeleken,
egy csepp boldogság vagy, örömmel színezed minden éjjelem,
egy harsány kacaj vagy, egy rejtett félmosoly,
ami csak így jön, és egy szívdobbanást elrabol
...mintha macska lennék, ami folyton dorombol...
Vagy csak naiv lány, aki megbolondul...és érted,
pont érted, pedig ez ellen igazán már mindent megtett,
de -változol te is, én is, és valahogy, valamiért-
egyre jobban tetszel a jellemedért, a jó szívedért
...én nem adtam volna még ilyen sokat senkiért.
A szemedbe nézek és a lelked néz rám vissza.
A két karod óv, és ezt el nem orozhatja
tőlem már semmi... csak ne menj el egy percre még,
csak egy kicsit érezzem, ahogy a levegő köztünk izzik, ég!
Valami mindig újragyújtja, én nem tudom miért...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése