Egy nap besötétedett
és a halk, a csendes
eső is eleredt, szemetelt.
Akkor elmentem sétálni
és az Úristen is velem támadt jönni.
Mentünk, beszélgettünk.
Hallgattunk, figyeltük
ahogy az eső az úton kopog,
ahogy a béka a fűbe bukott,
éreztük ahogy minden boldog.
Kutyául eláztunk kint,
amíg néztük ahogy a szél int,
s ahogy a lusta felhő, mint
parasztbácsi a földre köp
aztán meg kiabál, mennydörög.
Békés és boldog volt a szürke ég,
figyelte és félte, ahogy Ura lent lép.
A Megváltó pedig sétált mellettem,
az én Jézusom, a kedvesem,
az én földöntúli jegyesem.
Hazakísért, és a kapualjban
a Mindenhatótól én csókot kaptam
...édeset...lágyat...szerelmeset.
És az eső meg csak ömlött, úgy esett,
mintha mindennapos lenne az eset.
Reggel aztán, az ébredés után
én énekeltem, és ő festett nekem:
felhőt, amely megbotlik sután,
ahogy átfut a szélfútta fellegeken
... Jaj, hogy én mennyire szeretem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése