Haragszom rád, mert létezel
és pont mikor a világ lestresszel,
akkor játszol a szívemmel.
Eldobsz, ellöksz, de nem eresztesz el.

Írsz, mindig írsz, mesélsz, fűzöl,
mint egy középkori lovag, űzöl,
elkergetsz, minden pillantásod megöl:
a mosolyod, a szemed, a szavad felőröl.

Visszajössz, magadhoz vonsz, ölelsz,
kedveskedsz, nevettetsz...szeretsz?
Megtaposod minden nap a szívemet,
aztán felveszed, simogatod, gyógyítod. Elteszed.

Álmodom rólad este, s a nap
minden szakában a fejemben vagy.
Mesélsz, alkotsz, teszel, elveszel, adsz,
amerre akarsz, arra törsz, haladsz.

Egyet kacsintasz.

Egyszerre vagy érett és éretlen.
Nem hagysz élni az életben,
elveszed, lopod az életterem,
és nem is hibáztatlak, mert engedem.

Hisz élvezem.

Vad vagy, kalandokkal kecsegtetsz,
az életre ébresztesz, terelgetsz...
Nem vagyok a birkád, eressz!
Eressz, hisz neked jobb, ha elengedsz,

nekem meg főleg.
Én nem akarok menekülni tőled.
Nem akarok futni se utánad, se előled,
ezek a "se veled-se nélküled" játékok megölnek.

Lassan végre elengednélek téged,
de ha nem írnék, a telefonom tovább pittyeg,
üzenetekkel telik, képekkel rólad, tőled,
ha nem nézem meg felhívsz, csak csörög és rezeg.

Magányos vagy, Tényleg az?
Tudod, igazából mindenki az.
Nem akarsz tőlem semmit, megmondtad,
akkor a magányodat is légyszíves másnak add.

Hagyj, én elszúrtam,
és te is elszúrtad.