Bukott emlék

Megrekedtem egy pillanatban:
te voltál a mondatomban.
Furcsa, kis semmi nyelvbotlás,
apró sóhaj, és szívfájás.

Már rég, réges-rég nem vagy nekem,
a szeretet gondolata elméletben
azonban ott lóg a képeden, a neveden.
Csillog a szomorú szemedben.

Meg-megremeg előttem
a neved, fel-felbukkan,
mint bukott emlék, leverten
újra elbújik, el a múltban.

Szeretik a verseket. (?)

Azt mondják, szeretik a verseket:
Hát akkor leülök nektek és verselek.
Azt mondják nem tetszik a stílusom:
Tessék! Itt egy másik rigmusom.
Nem, nem jó! Nem stimmel, ahogy pattan!

                                                 ( o.o Hogy mivan?! )

Akkor nézd, itt van, megírtam dalban.

De mégis, hogy lehet erről Így írni?

Ódát zengek akkor. (Nyugiii...bírd ki...)

A hasonlatod nem jó! Kéne metafora!

Allegória még! Meg szinesztézia!

Így már tetszik. De mégis miről szól?

...arról, hogy egy költő duzzogva elvonul...

Haragszom rád, mert létezel
és pont mikor a világ lestresszel,
akkor játszol a szívemmel.
Eldobsz, ellöksz, de nem eresztesz el.

Írsz, mindig írsz, mesélsz, fűzöl,
mint egy középkori lovag, űzöl,
elkergetsz, minden pillantásod megöl:
a mosolyod, a szemed, a szavad felőröl.

Visszajössz, magadhoz vonsz, ölelsz,
kedveskedsz, nevettetsz...szeretsz?
Megtaposod minden nap a szívemet,
aztán felveszed, simogatod, gyógyítod. Elteszed.

Álmodom rólad este, s a nap
minden szakában a fejemben vagy.
Mesélsz, alkotsz, teszel, elveszel, adsz,
amerre akarsz, arra törsz, haladsz.

Egyet kacsintasz.

Egyszerre vagy érett és éretlen.
Nem hagysz élni az életben,
elveszed, lopod az életterem,
és nem is hibáztatlak, mert engedem.

Hisz élvezem.

Vad vagy, kalandokkal kecsegtetsz,
az életre ébresztesz, terelgetsz...
Nem vagyok a birkád, eressz!
Eressz, hisz neked jobb, ha elengedsz,

nekem meg főleg.
Én nem akarok menekülni tőled.
Nem akarok futni se utánad, se előled,
ezek a "se veled-se nélküled" játékok megölnek.

Lassan végre elengednélek téged,
de ha nem írnék, a telefonom tovább pittyeg,
üzenetekkel telik, képekkel rólad, tőled,
ha nem nézem meg felhívsz, csak csörög és rezeg.

Magányos vagy, Tényleg az?
Tudod, igazából mindenki az.
Nem akarsz tőlem semmit, megmondtad,
akkor a magányodat is légyszíves másnak add.

Hagyj, én elszúrtam,
és te is elszúrtad.

Meg-megvár...

Megrezzen a levegő, meg-
csörren a telefon lent.
Megdobban a szívem, táncol
az ismerős dallamokon.

Vándorol át a légen, száll...
felveszem: megölöm. Leáll,
és a hangod dalol tovább.
A szívem meg-megáll. Még vár.

Tavaszom

Megszerettem a mosolyod, Tavasz,
Minden reggel csak örömet adsz.
Sűrűn hulló könnyeidből is mindig,
Mindig virágot fakasztasz,
Mélyen érzel! Nem úgy, mint
az a cudar Tél.
Ezért várlak én.

Megszerettem ölelésed, Tavasz,
Minden éj után egy szebb hajnalt adsz.
Harmatos, friss, derűs kincseket,
Gyöngyöket hintesz mindenre, ahogy haladsz
...mint mágus, ámítasz, s megtévesztesz!
Nekem más nem kell,
Minthogy: itt, és te, és ez!

A hajad barna,
mint a
felázott föld.
A szemed fűzöld,
tekinteted...elkalandozó.
Ajkad cseresznyepiros, elragadó.
Ruhád oly kék,
mint az ég,
vagy, mint hűs vizű hegyi tó,
melyben elmerülni jó.
Egész lényed megrészegítő,
igen. Ez vagy: elbűvölő.

Úgy keresnélek én
a síkságon, a hegyen!
...de meg nem találhatnálak...
hiszen már itt vagy, mellettem.