Bocsáss meg

Rájöttem, hogy bunkó vagyok,

önelégült és retardált,

egy tökéletlen, önző, mocsok barom, 

aki a szemétől nem lát.

És nem ám úgy esett le, 

hogy magamba szálltam mélyen, nem.

Nem, én szépen mindenkit leszóltam.

Ez vagyok, nem más, csak szégyen.

Bántok mindent és mindenkit,

aki megbánt és azt, aki nem,

aki kedves, és azt is aki megvet,

akit szeretek, és akit nem.

Én nem vagyok, nem tudok, nem,

tökéletes lenni, bár szeretnék,

de visszahúznak az ősi gének,

ez a bűnös test . . . bár elrohadnék!

Csak bántani tudok ebben a testben, 

bántani mindenkit, titeket, téged

csak rúgni, harapni, marni mert 

Éva a bűnt adta nekem . . .adta? Kértem.

Többet akartam ebből a romlott létből,

többnek akartam és akarok látszani

mindenkinél, aki itt van körülöttem.

Szörny vagyok, aki le akar uralni.

A lényem nem akar mást,

csak zülleni és mindent rombolni,

ez a nyers húsdarab a csontokon

nem akar mást, csak ártani.

A szívem romlott és gonosz,

minden férfira, nőre hálót vetne,

mindent, ami másé, elvenne,

mindent akar, és azt, hogy ne tégy ellene.

Az agyam nem visszafog,

hanem cselt sző, hazugságot formál és ámít,

mindenkit csőbe húzna, megzsarolna,

"a tudás hatalom", de csak a hatalmat áhít.

Van bármi jó egyáltalán bennem?

Van, de az sem miattam,

még az sem az én érdemem,

egy kicsit kaptam, fentről, mint kegyelem.

Kaptam egy csepp vágyat a jóra,

egy szellemet mi a tudást akarja,

egy reményt hogy jobb is lehetek,

ígéretet, hogy bármi lesz, lesz szeretet.

Érzem, a jót, várom, élvezem,

de a szörnyeteg nem ment el,

még itt vagyok és éhezve lélegzem.

Még szeretek, még gyűlölök: így létezem.

Még mindig tudok, akarok

uralkodni, mint egy hárpia,

ütni, rabolni, gyáván hazudni,

de dúl(-fúl) bennem a két véglet harca.

Ilyen a lényem két -száz- arca,

ilyen, és mindnek egyszerre van hatalma,

a testemet az összes egyszerre uralja,

még nem vagyok bölcs, a magam ura.

Még nem vagyok megfontolt, hogy

csak az egyiket hagyjam szólni

néha végiggondolom, de néha nem,

azt, hogy mit fogok tenni.

Néha meglátod az elrejtett énem...

Ő az, aki elbújik egy sarokban,

 valahol a sötét mélyben itt az agyban.

...elősétál, ha nem vigyázok: és baj van.

Nem tudlak megóvni tőle,

hiszen tudod, jól tudod,

én vagyok, ez vagyok én is,

embertelen ember kit rejt a bőrburok.

Tudom hogy bántalak világ, és téplek még,

de hidd el sajnálom, bánom nagyon is,

hogy visszafogni magam nem tudom még, 

és jut belőlem -a rémből- neked is.

Tudom hogy beszólok,

és azt is hogy átverlek,

tudom, hogy a szívem

az igazság mérlegén nem áll meg.

Érzem ahogyan tekintetedben

forróan izzik a gyűlölet. Félek,

mert megbántottalak, késsel

hadonásztam és megsértettelek,

tőrt döftem a szívedbe, megforgattam 

és most az enyém szakad ebben meg.

Nem kérem hogy felejtsd el

hiszen tudom, hogy nem lehet,

de nem merem ígérni, hogy nem teszem újra,

mert nem uralom még a rémeket.

De azt ígérem és fogadom:

igyekszem, a szívem beleadom,

hogy ne szóljak hozzád már csak 

olyat, ami igaz,

csak kedveset!

Kérlek, még egyszer bocsáss meg . . .