kicsi vagyok
törékeny és gyönge
végre hagyom

hogy átölelj

jobb erősnek lenni
jobb kevésbé fájni
jobb nem gyászolni

vagy talán mégis 

nőni kell
elengedni kell
és érezni magam kényelmetlenül

a hiányaim konganak legbelül 

a szeretetedre szomjazom
és az igazságodra éhezem
az ölelésedtől könnyezem

és a veled járt úttól vérzem

ki kell jönni a pokolból valahogy
és az nem arany, az tövisút
kígyókkal teli völgy, mindenhol sziklás szakadékok

nem véletlenül kaptad azt a koszorút

amikor az életed árán

a karjaidban mentettél ki

 Nem mondod el sosem, hogy mi bánt

elképzelem a benned tátongó hiányt

és nézem, ahogy ma is csak tovább lépsz

rendületlenül előre hogyan mész

Nem tudom megérteni

hogy lehet, hogy nekem a bánatomban ülni

neked tőle távolodni kell

kettőnk között az egyensúly hogy vész el

és mennyire szeretném megtalálni!

A lehulló perceknek utána nyúlni,

a felszínen futni, és nem a mélybe merülni el,

nem a szín-íz-zajtengerben veszni el.

Érzések-érzetek,

már megint nem jegyzetelek,

másféle kiértékelés kell nekem.

Elmerengtem,

már megint.

Ahogy élsz, már az megint,

buzdít és kicsit előre visz.

Talán tud szép lenni, ha valaki hisz?

Nézlek és tanulom,

és bujkálok előled.

Kultúridegen nagyon

a ragaszkodás, amit érzek,

és a rossznak a látszatától is őrizkedni kell.

mert tisztellek, és a saját hibámból nem veszíthetlek el

óvatosan, féltve, próbállak szeretni

hogy ahogy felnézek rád, más ne tudja leköpni

Ülök és csendesen, szánalmasan

számolom a perceket

tik-tak

az óra csak ketyeg

nem hagy békét a világ nekem

távoli gyerekkacaj

ez vagy nekem

soha nem viszonzott szeretet

nélküled a világ

(ilyen sorrendben olvasandó)

Ma felkeltem reggel

és

nélküled keltem fel

Nem néztem az arcod

nem győzködtem a szívem, hogy eresszen el

mint eddig, ma is ugyanúgy csak

menni kell

Nem mondhatom el

mert nem vagy a része,
- egésze - már az életemnek

más párnák ölelik hullámait fürtjeidnek

más nyitott ablakán befutó szellő

csókolja a bájgödreidet

úgy leírnám
a hiányt

de

sosem voltak elég jó szavaim, hogy dícsérjelek

Dadognom kell, mert nem mondhatják el a szavak
mennyire szorosan, gyöngéden tartanálak,
ha nem bizonyultak volna már így is túl gyöngének a karjaim
átölelni a világ minden kincsét tebenned.

Igazán sosem értettelek,

bármennyire szerettem volna.

Nincs már esélyem, 

csak egy tétova búcsúszóra

és, mint máskor, most is

cserben hagynak a szavaim
a világ is
összedől, leomlik
minden fal

nem túl

nagy port kavar

lágy eső hull,
és kihajt egy virág.

Nem értem,
hogy lehet, 

hogy

újraindul
nélküled a világ?

 Miért vagy olyan közel

és egyszerre távol tőlem?

A szívem mélyébe zárva,

de mégis olyan elérhetetlen?

A lelkünk összeforrt,

s az életünk két külön lételem.

Együtt megyünk - két

úton, végtelen

egyfelé,

két külön rétegen.

Egy párhuzamos univerzumban,

de veled egy síkon rekedtem.

Érzem: itt vagy, bennem, velem!

De látom, tudom, hogy nem,

és kínok kínjait élem át.

Mikor ölelhetlek majd végre át?