Transzparenciát

 

Csodálatosak és félelmetesek

a te alkotásaid, Apa.

Te formáltad a csontjaink, értelmünk,

neked nem titok, mi miért került,

és hova. 

És miért pont úgy(.?)

Mint a gyémántot, csiszolsz, hogy ragyogjunk.

Megírtad a génjeink, összeszőtted testünk-lelkünk.

Ajándékba adtad, amíg adtad, az életünk,

másoknak, és nekünk.

Áldásnak teremtettünk.

Olyanná tettél, mint te magad,

bennünk rejtetted el a képmásodat,

de elhittük azt, amit ellenünk hazudtak,

hogy gyengék vagyunk és töredékesek,

és nem veled – hisz te rontottál el-

valami mással, majd mindenre képesek.

Mindenben az életet keressük, és nem találjuk meg.

Nem találjuk meg, csak benned az életet.

Téged keresünk, de

nem ismerjük fel/be.

Megformáltad, ezt az egyet,

ezt a drága gyermeket.

Örömmel adtad nekik,

akit tőled kértek.

Szeretettel formáltad,

hiszen csak a tied.

Példává építgetted,

hogy felnézhessenek rá,

de elhitették vele, 

hogy csak egy a sok közül,

de azért mégsem olyan, mint ők legbelül,

azt hazudták neki, hogy ő másmilyen,

mert féltek attól, hogy jobb, s mint ilyen

az ő bűnükre világítana rá.

A férfit nőiesnek hazudták,

a lányra kisfiús címkéket aggattak rá,

ahelyett, hogy gyöngédek lettek volna

ahelyett, hogy kiálltak volna magukért

ahelyett, hogy felelősséget vállaltak volna

ahelyett, hogy tettek volna az álmaikért

A passzivitás letépő örvényéből,

az agresszivitás bűzölgő szennyéből

másokat ítélünk -én és ti- el,

lenyomjuk, megfolytjuk, gúnyolódunk, ha kell,

mert féltjük a kicsi, az érzékeny egónkat.

És csodálkozuk, ha Józsi azt mondja

„Mostantól hívjatok Lorettának!”