Csodálkoznak, hogy nem beszélek veled,

nem baj, nem éppen nyílt titok,

hogy annyit ártottál nekem,

hogy már senkiben nem bízok.

Nem bízom a barátokban, nem a szüleimben,

nem bízom a férjemben, a testvéreimben,

nem bízom a szomszédban, a járókelőkben,

nem bízom magamban

és nem bízom az Istenben.

Csodálkoznak, hogy nem beszélek veled, 

nem baj, nem éppen emiatt fogok,

megkeserítetted az életem, magyarázkodni

ezért senkinek nem fogok.

Betörtél az életembe és feldúltad a házat,

én csendesen kisétáltam, és rádcsuktam a zárat.

Csak ez az egy dolog fáj, 

és el nem engedhetem,

hogy nap mint nap miattad

kétkedek mindenkiben.

Kétkedek a barátokban, és a szüleimben,

kétkedek a férjemben, a testvéreimben,

kétkedek a szomszédban, a járókelőkben,

kétkedek magamban

és kétkedek Istenben.

Újra és újra, minden nap apránként érem csak el,

hogy ma is, még ma is, még egy kicsit hinni kell,

mindezek miatt, és pont minden ellenére,

hozzád fohászkodom Uram, ne vess el végleg érte,

hogy nem tudok, s ha tudok, 

akkor sem tudok hinni

csak a mélység 

a barátom és

nem megy tovább futni

Transzparenciát

 

Csodálatosak és félelmetesek

a te alkotásaid, Apa.

Te formáltad a csontjaink, értelmünk,

neked nem titok, mi miért került,

és hova. 

És miért pont úgy(.?)

Mint a gyémántot, csiszolsz, hogy ragyogjunk.

Megírtad a génjeink, összeszőtted testünk-lelkünk.

Ajándékba adtad, amíg adtad, az életünk,

másoknak, és nekünk.

Áldásnak teremtettünk.

Olyanná tettél, mint te magad,

bennünk rejtetted el a képmásodat,

de elhittük azt, amit ellenünk hazudtak,

hogy gyengék vagyunk és töredékesek,

és nem veled – hisz te rontottál el-

valami mással, majd mindenre képesek.

Mindenben az életet keressük, és nem találjuk meg.

Nem találjuk meg, csak benned az életet.

Téged keresünk, de

nem ismerjük fel/be.

Megformáltad, ezt az egyet,

ezt a drága gyermeket.

Örömmel adtad nekik,

akit tőled kértek.

Szeretettel formáltad,

hiszen csak a tied.

Példává építgetted,

hogy felnézhessenek rá,

de elhitették vele, 

hogy csak egy a sok közül,

de azért mégsem olyan, mint ők legbelül,

azt hazudták neki, hogy ő másmilyen,

mert féltek attól, hogy jobb, s mint ilyen

az ő bűnükre világítana rá.

A férfit nőiesnek hazudták,

a lányra kisfiús címkéket aggattak rá,

ahelyett, hogy gyöngédek lettek volna

ahelyett, hogy kiálltak volna magukért

ahelyett, hogy felelősséget vállaltak volna

ahelyett, hogy tettek volna az álmaikért

A passzivitás letépő örvényéből,

az agresszivitás bűzölgő szennyéből

másokat ítélünk -én és ti- el,

lenyomjuk, megfolytjuk, gúnyolódunk, ha kell,

mert féltjük a kicsi, az érzékeny egónkat.

És csodálkozuk, ha Józsi azt mondja

„Mostantól hívjatok Lorettának!”

 Látod-e azt, amit én látok?

Hallod-e azt, amit én hallok?

Érzed-e azt, amit én érzek?

Összeér egyszer a két végzet?

Lesz-e ez más, mint tévképzet?

Egyezik-e a nyelvezet?

Hall-e a fül, vagy csak megvezet?

Mi az, amit másképp értelmezek?

Lélek-e az, ami lélegzet?

Furcsa és hangzatos képzetek,

amikben egészen máshogyan léteznek,

minden, mit megértesz s megértek.

Kép, és képzelet és reakció,

minden pillanatban redukció,

szükséges-ártó egy akció.

Azt hiszed értesz, és azt hiszem

értelek.

Annyi mindenre, és annyiszor kértelek!

Kételkedek.

Megállok, leülök, leáll a robogó gondolatvonat...

Mit gondoltál akkor, amikor azt mondtad...?

hogy gyilkoljanak le minden kánaánit

hogy áldozza fel az egyszülött fiát

hogy vájja ki a szemét, akin

bűnös gondolat fut át

Miért mondtad, és kinek, és miért

és kinek mondtál mást, és miért olvasom az ezét is

és az azét

és miért kímélted meg, akit igen

és miért nem vágja le a kezét senki sem

és hogyan kell akkor ezt mind érteni?

Ülök a zűrzavarban, 

befúj a huzat,

 két gondolatot 

elmélkedni:

bizalom; alázat; szeretet,

így szabad választ keresni.