Pihenek

Szeretem, szeretem,
szeretem őt is,
a szívem dobban, pattan,
fut ide is, oda is,
a pillantásom jobbra-balra jár,
míg elfáradva megáll,
s a szemeim lehunyom.
A fárasztó arcok közt,
te vagy a nyugalom,
tiéd a halk hang, ami súgja, hogy várjak,
mert jobbat tartogatsz, mint amit a szemeim látnak.
Veled nyugton ülhetek...
Te épp harcolsz értem,
és én éppen pihenek.