Lágyan szemerkélő
éjjeli eső vagy,
olyan vagy, mint
ahogy narancsosan
ébred a nap
sugara,
felhőkön táncolva,
végigsimítva minden virágon,
levélen, ágon,
a rajta szunnyadó
kismadáron.
Úgy köszönsz mindig,
mint
a hajnali fény,
tapintatosan ébresztesz, hogy én
sose lehessek dühös rád,
s dalolsz,
ahogy madárcsicsergéstől zeng az ág,
s én mordulok még egy utolsót:
Hagyj még, olyan jót aludtunk!

Megcirógatod a bőröm,
lágyan, mint hűs szellő,
megnyugtatod a lelkemet,
mint egy körülölelő erdő,
szeretnék néha elveszni benned...
...de csak, ha engeded.

...senki más...

Hadd ismerjelek
újra és újra meg!
Vonz amit láttam eddig
és amit még nem tudtam meg.

Minden nap, újra és újra
más vagy, ugyanannyira
meglepő, bejósolhatatlan...
elveszek ebben a párhuzamban.

Miért mutatod meg magad
ezekben a törékeny emberi valókban?
Miért van, hogy minden szív
miattad, tőled dobban?

Miért akarod, hogy a lelkem
ennyire megnyíljon neked?
Lakj az elmémben, legyen
a szívem a tied!

Némán a térdemen
a könnyeimmel küszködöm,
mert minden amit adsz jó,
minden fájdalom és öröm.

Lassan csendesen hódítasz
minden nap újra és újra meg,
lecsókolod arcomról,
a kétely szülte könnyeket.

Békével töltöd meg a fáradt szívemet,
engeded hogy sírjon, s addig öleled,
ringatod, dúdolsz, míg lassú táncba kezd veled...
Nem szeretheti senki más így a lelkemet,

mégis mások szavain át
szeretgeted meg.
Mások szavain át áldasz,
mások karjaival ölelsz meg.

Pihenek

Szeretem, szeretem,
szeretem őt is,
a szívem dobban, pattan,
fut ide is, oda is,
a pillantásom jobbra-balra jár,
míg elfáradva megáll,
s a szemeim lehunyom.
A fárasztó arcok közt,
te vagy a nyugalom,
tiéd a halk hang, ami súgja, hogy várjak,
mert jobbat tartogatsz, mint amit a szemeim látnak.
Veled nyugton ülhetek...
Te épp harcolsz értem,
és én éppen pihenek.