Egyszer majd, ha már létezel...


Iszol majd velem naplementét?
A gőzölgő bögréből szálló
madarakat, felhőket?
Az édes narancs színeket?
A lila táncot, a kék vásznon
a selymes ízeket?
Iszol majd velem estig teákat?
Velem maradsz míg elhalad az alkonyat?
Elnyújtasz velem egy
bögrét az éjszakába?
Belefojthatom majd a bánatom veled
egy forró, krémes csokoládéba?
Iszunk egy csepp kávét majd,
amíg leúszik a nap?
Megszámoljuk-e együtt
az égen fent a habokat?
Ülnél velem néha
percekig napokat?
Nézhetem-e a gőzön át
szemedben a csillagokat?
Elmeséled majd nekem,
a Nap miért menekül,
mikor meglátja a Holdat?
És, hogy miért van,
az, hogy egy kicsit mégis fennmarad?
Elviseled majd
az álomvilágomat?

Maradj, míg arra ébredek,
hogy a fejem nyomja a válladat...

"Anna, nézd,
itt a pirkadat."

Egyszer majd, ha már létezel...
...bearanyoznám minden napodat.


Forró tekintet

...mint a frissen főtt kávé:
belekóstolnál,
de félsz, hogy megéget.

"Megmelengethetné a szívedet!";
"Ne várd meg,
míg az érzések kihűlnek!";

...de mi van, ha már jó,
ha épp így tökéletes?
Sárgák, kékek, Van Goghok
A képről egy kis festéket ellopok
És az arcodba kenem
Sokk
Futás
Bűnhődés? Kegyelem?
Vibráló színekben
pompázunk már mindketten...
boldog sárga folt vagyunk, 
ahogy táncolunk a kék égen.

...olyan művészi az a szétkent mosoly a képeden. 
😃

Ő a szeretet

Igen, bunkó voltam és vagyok,
önelégült néha, ki ellenállt,
még tökéletlen, önző, nem tagadom,
de Jézus itt van, és mégis megáld.

Meggyógyított, felnyitotta a szemem
és magamat látva félni kezdtem:
ahogy mindig szépen mindenkit leszóltam...
ahogy mást nem, csak a szégyenem láttam.

Bántottam mindent és mindenkit,
aki megbántott és azt, aki nem,
aki kedves volt, és azt, aki megvetett,
akit szerettem, és azt akit nem.

Én nem tudtam, nem tudok, nem,
tökéletes lenni, bár szeretnék,
de úton vagyok, Jézus vezet.
Bűnösen-bűntelen, mert vére megtisztít!

Csak bántani tudtam ebben a testben,
bántani mindenkit, titeket, téged
csak rúgni, harapni, marni mert
Éva a bűnt adta nekem . . .adta? Kértem.

Többet akartam ebből a romlott létből,
de Isten akkor is meg akart váltani!
Árva voltam...most meg hercegnő,
Mert a Király akart örökbe fogadni.

A lényem nem akart mást,
csak zülleni és mindent rombolni,
ez a nyers húsdarab a csontokon
nem akart mást, csak ártani.

A szívem sírt, meghasadt, összeomlott,
csak igaz szeretetre -Istenem, Rád!- vágyott,
mindent, ami másé volt elvette volna,
de semmit nem kapott, mert nem Tőled akarta.

Az elmém nem képes felfogni,
hogy a kereszted mekkora csoda...
hogy ennyi bűnt -Mindent!- átvettél,
és nem kell szenvednem miatta.

Nincs semmi jó bennem!
Ha mégis, az sem miattam.
Semmi sem az én érdemem,
Jézustól kaptam, mint kegyelem.

Itt ég bennem a vágy a jóra,
a szellemem tudni, ismerni akarja,
ezt a csodát, hogy Isten miért mentett meg,
és hogyan, miért van, hogy Ő mindig szeret.

Érzem a jót, várom Őt, és élvezem,
hogy a szörnyeteg nem ment el,
de szenved mert éheztetem, hiszen
meghaltam a bűnnek, és Krisztusért létezem.

Még mindig tudnék, ha akarnék
uralkodni, mint egy hárpia.
Jézus viszont jobb, ha Ő vezet
nem megyünk 200-zal a falba...

Itt a lényem, készen a harcra,
és győztes vagyok, mert vezet az Úr karja,
a testem halott, a lelkem megváltva,
itt már egyedül csak Jézusnak van hatalma.

Nem vagyok túl bölcs, néha nem
kérdezem meg merre kéne menni...
néha végiggondolom, de néha nem,
azt, hogy mit fogok tenni.

Néha meglátod az "éhező szörnyem"...
Azt, aki elbújt egy sarokban,
 valahol a sötét mélyben itt az agyban.
...elősétál, ha nem vigyázok: és baj van.

Vissza kell kergetni néha, a ketrecbe:
Ettől fél, meg sír, néha fintorog.
Én vagyok, ez vagyok én is, de
Jézusban uralom, ha Benne maradok.

Tudom hogy bántok néha még,
és sajnálom, meg is bánom mind.
Nem gondolom át amit mondanék,
de Isten helyreigazít mindig.

Néha beszólok,
néha átverlek,
a szívem -egyedül-
az igazság mérlegén nem áll meg.
De Isten már Jézust látja bennem,
a keresztet, és ahogy szeretett.
De hisz megbántottalak, késsel
hadonásztam és megsértettelek,
tőrt döftem a szívedbe, megforgattam...
bár ne tettem volna meg!
Nem kérem, hogy felejtsd el,
de egy dologra kérnélek, ha lehet:
hadd tegyek most már veled
csak jót, mert Krisztus szeret.
Megígérem és fogadom:
hogy soha fel nem adom,
hogy neked már csak azt akarom
mondani, ami igaz,
és csak kedveset!
Mert Isten megbocsátott nekem...és ő a szeretet.



Az alapot a költeményhez ez a korábbi vers adta, amit kb. fél évvel a megkeresztelkedésem előtt írtam:  Bocsáss meg
Boldog nőnapot
Tőlem magamnak... 
De a házból Anna, mondd, 
Miért zártad ki magadat?!
Szerelmes vagyok a nyárba.
Forró, heves, viharos, kellemes,
ragyogó, mámorító, vad...
Mindig emlékezetes.

Szerelmes vagyok az őszbe.
Olyan kellemes narancs ruhája, vörös rúzsa!
Mindig siet nappal, haja lobog a szélben...
Este nyugodt csak, a kanapén teázva.

Szerelmes vagyok a télbe.
Minden hóba, a csillogó fehérbe,
pirosba, zöldbe, a karácsonyi éjbe...
Csóktól forrón lebegő hideg leheletekbe.

A legszerelmesebb mégis: a tavaszba.
Beszélgetésekbe, amik belenyúlnak a madárdalos hajnalba,
rügyekbe, virágokba, az éppen elmúló bánatba...
Abba a "Mindig, újra jön valami jó!"-ba.

Kint a Dohány utcán

"Életem szerelme"
kint állt a Dohány utcán:
kezében egy szál virág,
és verset tanult talán.

Egy darab papírt markolt...
Ahogy néztem, láttam, hogy folyton
áttekintgetett az utcán.
Idegesen, feszülten ott strázsált...

...biztos egy gyönyörű lányra várt.
Én meg csak kémleltem
át az utca egy láthatatlan ablakán.
Rejtett az emelet...

...ölelt a boldog magány,
nyugtató tudattal bennem,
hogy valaki egyszer
majd engem is így vár.

Talán épp ő?
Talán nem jön a nő...
Talán egyszer összesodor még
valami földöntúli erő.

. . .

Az arcát ha látnám, nem ismerném meg már,
és arra sem emlékszem, végül jött-e a lány,
csak az maradt meg, az a szál virág...
és ahogy áll, vár egyedül, kint a Dohány utcán.
Fáradtan olyan jó angolul beszélni, úgy szeretem... mint egy forrócsoki,
olyan kellemes, vagy egy madár dala; vagy ölelés...magával ragadó, egy égő gyertya; vagy halk zongoraszó...
Nem ilyen jó?
(2018. december 20-i valós beszélgetés alapján)