Héliumos lufi

Drága életem!
Tudod, én kihasznállak.
De mit vársz? Hisz költő vagyok!
Kiszipolyozom a gondolatot.

Egy színbe el kell rejtenem a virágot!
Egy mosolyba szerelmet, lángot,
a szemedbe a világod, milyen vagy,
túlzásokat és... hazugságokat?

Én azt mondom, írom,
amit a szívem le akar írni.
Terápia ez nekem?
Talán...nem tudom megmondani.

A vers talán csak
egy héliumos lufi,
rongyos kis gyűrött műanyag,
amit épp fel találtam fújni.

De az is meglehet,
hogy random képzeletköteg,
vagy szívem legmélyebb vágyai
azok, amiket le találok írni.

Néha visszaolvasom.
Néha én sem tudom,
hogy mire gondolt a költő!
Pénzt, azt... mást nem költ ő.

Szóval igen...azt hihetnéd,
hogy becsapok és ámítok.
De ha ez így van, hidd el,
erről én semmit nem tudok.

Mert a vers az relatív, és a vers él.
Hogyha más olvassa, neki máshogyan zenél,
máshogy hat a szívre, máshogy az agyadra,
nem úgy, mint ahogy azt az én tollam leírta.

Ha téged esetleg sért,
mást lehet, hogy épít.
Józanít, és néha...
néha megrészegít!

Olyan mint az alkohol,
ami az agyadba hatol.
Vagy mint egy szép szín,
egy dallam, egy finom íz...

belemarkol a szívedbe is,
aztán elhatol a zsigereidig ,
és beléd maródik mint éles gondolat,
vagy...lágyan megpendíti a szívhúrjaidat.

Nekem egy betű már vers!
Egy szín már érzelmet ont!
Ez az én tévhitem, de ez
felépíthet, vagy csupán leront?

Drága életem! Én nagyon szeretlek.
Tehetek mást? Hisz költő vagyok!
Megragadom, aztán megszépítem
az érzéseket, és a gondolatot.
____________________________

Felfújtam, megkötöm,
repítem a héliumos léggömböm.