emlékeztem az arcodra
a reggeli harcokba'
egyszer csak feléledt
aztán megint köddé lett

napok óta próbáltam
fellelni az agyamban
akár csak egy mosolyod
de a gépezet leblokkolt

túl sokszor hívtam elő
a fejemben a képed
olyan sokszor, hogy már
elkopott, s köddé lett

most nem is próbáltam
de előbukott újra
egy boldog pillanat volt
ami túl hamar tűnt tova

kellene rólad
egy fénykép, de igazi
vagy több emlék talán
hogy tudjak rád emlékezni

Verset szeretnék írni rólad,
De mégis, hogy írjam le a Holdat
anélkül, hogy megmutatnám?
Az ezüstfény nem ragyog át a tintán.

Verset szeretnék faragni rólad,
de nem ismerem a teljes valódat...
Tollvonástól nem lesz szebb e márvány...
hagyjam, hogy csonkán álljon meg talapzatán?

Belebuktam egy gondolatba,
mint ittas sofőr a bányatóba.
Kiúsztam -én, a mázlista némber-
De azért majdnem belefúltam...

Héliumos lufi

Drága életem!
Tudod, én kihasznállak.
De mit vársz? Hisz költő vagyok!
Kiszipolyozom a gondolatot.

Egy színbe el kell rejtenem a virágot!
Egy mosolyba szerelmet, lángot,
a szemedbe a világod, milyen vagy,
túlzásokat és... hazugságokat?

Én azt mondom, írom,
amit a szívem le akar írni.
Terápia ez nekem?
Talán...nem tudom megmondani.

A vers talán csak
egy héliumos lufi,
rongyos kis gyűrött műanyag,
amit épp fel találtam fújni.

De az is meglehet,
hogy random képzeletköteg,
vagy szívem legmélyebb vágyai
azok, amiket le találok írni.

Néha visszaolvasom.
Néha én sem tudom,
hogy mire gondolt a költő!
Pénzt, azt... mást nem költ ő.

Szóval igen...azt hihetnéd,
hogy becsapok és ámítok.
De ha ez így van, hidd el,
erről én semmit nem tudok.

Mert a vers az relatív, és a vers él.
Hogyha más olvassa, neki máshogyan zenél,
máshogy hat a szívre, máshogy az agyadra,
nem úgy, mint ahogy azt az én tollam leírta.

Ha téged esetleg sért,
mást lehet, hogy épít.
Józanít, és néha...
néha megrészegít!

Olyan mint az alkohol,
ami az agyadba hatol.
Vagy mint egy szép szín,
egy dallam, egy finom íz...

belemarkol a szívedbe is,
aztán elhatol a zsigereidig ,
és beléd maródik mint éles gondolat,
vagy...lágyan megpendíti a szívhúrjaidat.

Nekem egy betű már vers!
Egy szín már érzelmet ont!
Ez az én tévhitem, de ez
felépíthet, vagy csupán leront?

Drága életem! Én nagyon szeretlek.
Tehetek mást? Hisz költő vagyok!
Megragadom, aztán megszépítem
az érzéseket, és a gondolatot.
____________________________

Felfújtam, megkötöm,
repítem a héliumos léggömböm.

Vágott virág

Most csak úgy örülnék
egy csokor halott virágnak...
de egy szála is elég lenne
egy vadrózsabokornak.

Tőled? Hát, az még inkább
kedves lenne nekem
...viszont az ilyen ábrándokat
tudom, hiába kergetem.

Ó, igen, feldobna
egy vörös-, vagy sárga rózsa,
egy tulipán, orchidea, vagy
pár szegfű bódító illata.

Csak egy halott virág...
ennyire vágyik a szívem.
Egy csokorra, aminek a végén
szerelmes szíved ott lelem.

Három szép napig, vagy
tovább, éke lenne itt bent
asztalnak, szobának, az egész háznak,
ahogy a vázámból boldogítgat.

Hasra esne rajta
a Nap, és a csillár fénye,
és az illatos sugár bódultan
ugorna utána a szemembe.

Aztán, ha látom, hogy szirmai
lassan kezdenek hervadni,
fogom és kiszárítom, mert
még tovább szeretném csodálni.

Mert azt nem akarom,
hogy ez is végleg elmúljon!
Borosüveg nyakába tűzöm,
vagy falra. Szöggel átszúrom.

...de inkább az üveg.
Az karcsú, elegáns, kellemes,
mint nekem ez a kis virágod,
amitől a szívem épp repdes.

Ha barnát találok meg: nem
barna a haldokló sziromvég?
Összhang lesz, harmónia, míg
észre nem veszed, mennyire sötét.

Ha fehér üveg, átlátszó:
kontúrt ad, mint Ég a Földnek,
mint ahogy mi adtunk egymásnak.
Látszólagos ellentétek...

Nem írok, azt hittem,
többet már verseket neked.
A gondolat megint rádtévedt...
hiányolom a lelkedet.

...

Most csak úgy örülnék
egy szál vágott virágnak.
Szárazon, egy üvegben végezné.
Mint a plátói szerelmek.