Verselek, és nem tudok semmit.
Üresen konganak unott sorok.
Az élet csak szimplán kimerít,
De egyszer majd elmúlik... ha meghalok.

Két lépés előre...
egy hátra,
meg még egy ,mert nincs
aki biztatna.

Hegynek fel mennék,
de a súly visszahúz.
A völgyben ellennék...
de a magasság jobban vonz.

Három a magyar igazság!
Menjünk hármat előre!-
ezt az egyet mondom, de csak
kettő lesz belőle.

Túl sok, ami lehúz,
és kevés hajt előre.
Tervezem, hogy egyszer, majd
haladjak is végre.

Egyszer meg kell mozdulnod

A födön jó ülni
Kis nézőpont változás
Ami eltereli a figyelmet
Nyugtatja kicsit a lelket

A talaj egy remek hely
Az élet átgondolására
Leljebb annál már nem jutsz
Ennél jobban el nem buksz

Onnan nincs más hátra
Mint előre Fel Talpra
Mert csak gubbasztasz lent
És egyszer meg kell mozdulnod

Báb vagyok csupán
a saját életemben.
Bámulok csak bután,
rángatva a térben.

Ide, s oda

cibálják a vágyak
a halott, üvegszemű testet.
Az elme már belefáradt,
a szív csak halkan lüktet.

Dibben, s dobban.

Néha feléled, ritkán.
Harcol és madzag-ellenáll,
de összegabalyodik végül is,
üvegszeméből kibuggyan a könny is,

Potyog. S koppan

lábam a színpadon járva,
álmoktól vezetve, rángatva
vágyaktól, s várva
egy ollóra, késre, hogy vágja...

...nyissz, s nyessz...

hogy eltépje láncaim,
felszabadítson attól, mi fáj nagyon,
elvegye bánatom, könnyeim,
hogy a halott test egyszer szét ne szakadjon...