fáj a hiányod

bennem a te

benned az én 

és mégis 

hosszú az út

messze a cél

bár ne lenne

ez a küzdés egyre

egyre csak előre

jutnék már 

egyről a kettőre 

gyere már

érnék már

haza

összekuporodnék az öledbe

tarts, mint gyermekét féltő anya

hadd ne kelljen

ma is erősnek lennem

hadd legyek gyenge

hadd legyek, akinek fáj

hadd kiáltsak hozzád

tudom, hogy meghallod imám

ha suttognék is

azt mondják, a sírás megnyugtat

és az üvöltés fájdalomcsillapító

nem neked kell, hogy a térdemen, 

a füvet, a hajamat tépjem

hogy kipanaszkodjam, ami fáj, s ami jó 

és hálámat eléd tegyem mindenért

azért is amivel csiszolsz

és azért is, ahogyan kísérsz

nekem kell

semmi sem fekete

semmi sem fehér 

a világ, sárga, zöld, piros,

mindent színesre festettél

durva és sima, büdös vagy illatos

mindenkor egyszerű, bonyolult, 

ez a munka részletes, alapos

és folyamatosan mozgásban van

mint én, reggeltől estig, szakadatlan,

az átoktól, amit a bűnöm miatt rám kivetettél

és az áldástól, a küldetéstől, amibe belehelyeztél

hadd legyek ma csak fáradt Uram

fáradt, mert nem tudlak megfejteni

se téged, se magamat, se másokat 

miért belénk helyezted a képmásodat

miért vagyunk pont mi

a csapnivaló korrupt nagyköveteid?

hogyan képviselhetnénk mi

az egyedül szent Istent itt?

hadd pihenjek az öledben

ölelj mint féltő anya a gyermekét

hogy holnap újra próbáljam

a másokat ölelni ugyanígy

Reggel - béke.
Kávé - végre,
adj nekem egy falatot magadból,
anélkül úgysem élem túl!

Finom úrinő vagy -
és mindig elfelejtek reggelizni.
Édes - kétes,
mindenható rétes?

Mindenem fáj,
és mindenért hálás vagyok,
és többre éhezem belőled.
Furcsák ezek az okok,

minden ami fáj,
azért fáj, mert van;
azért fáj, mert jó volt;
azért fáj, mert jó lenne.

Minden hiány közepén: ott ültél le,
nézelődsz körbe-körbe,
és mint üres szobában, tervezed,
hogy az ágyadnak hol lesz legjobb helye:

hiszen a sarokba, oda pont odaférsz.
Pont oda, ahonnan a bálványaimat dobáltad ki.
Minden szemétkupacom helyét
előre eltervezed, hogy majd meg mi töltheti,

mint egy igazi háziasszony:
és nem érdekel, ahogy a szégyenemben úszom,
miután megértem, hogy nagyobb
szégyen volt, amit eddig ott tartottam.

Ott tartottam, hogy éhezem rád,
hogy szomjas vagyok, hogy a lelkem érted kiált,
fut utánad, mint szerelmes ifjú!
Fut előled, mint nagymama papucsa elől a kisfiú.

Pogácsa, ölelés, húsleves.
Törődsz velem, és nagyon szeretsz.
Mint a saját fiadat, úgy nevelsz.

Mint anya a gyermekét, úgy vigasztalsz,
a szemeiddel tanácsolsz engem.
Ha apám, anyám elhagyna is,
tudom, te nem hagysz el engem.

Kucorgok a konyhában és imádkozom Jaj, Istenem! Megint elhagytam magam megint apró vagyok és törékeny megint minden úgy fáj Tervezem a napom és reménykedem hogy a lábam majd talpra áll hogy egyik lépés jön majd a másik után hogy nem kell egyszerre mindent csinálni de apránként talán a végére jutok Annyit küzdök, és annyiszor elbukok a saját lábamban, az asztal sarkában, egy rossz szóban, egy grimaszban, nem tudom hogyan kell a rossz berögződéseimet újraírni amikor annyi dolgom van de nem tudom remélni hogy majd végére érek egyszer megtanultam, hogy betervezzem hogy néha egy kicsit sírni kell kicsit gyászolni kicsit kucorogni veled gyengén a padlón mert ha azt tettetem erős vagyok az élet ledönt a lábamról és az akkor lesz, mikor a legkevésbé szeretném de mostanában ez sem elég így is legyűr néha lét így is összeomlok lassan lélegzem, nagyokat szipogok egy-egy kiadós zokogás után majd jó lesz, egyszer minden jó lesz épp mint eddig, ugyanúgy ezután mert itt vagy nekem, még ha nem is értelek és erőt adsz, pedig most nem is kértelek mert szeretsz úgy ahogy vagyok de jobban szeretsz annál, hogy így hagyj akárhányszor kergetnélek el, újra itt vagy már megnyugodtam de most újra zokogok Te miért szeretsz így és más miért nem tudott?