Reggel - béke.
Kávé - végre,
adj nekem egy falatot magadból,
anélkül úgysem élem túl!

Finom úrinő vagy -
és mindig elfelejtek reggelizni.
Édes - kétes,
mindenható rétes?

Mindenem fáj,
és mindenért hálás vagyok,
és többre éhezem belőled.
Furcsák ezek az okok,

minden ami fáj,
azért fáj, mert van;
azért fáj, mert jó volt;
azért fáj, mert jó lenne.

Minden hiány közepén: ott ültél le,
nézelődsz körbe-körbe,
és mint üres szobában, tervezed,
hogy az ágyadnak hol lesz legjobb helye:

hiszen a sarokba, oda pont odaférsz.
Pont oda, ahonnan a bálványaimat dobáltad ki.
Minden szemétkupacom helyét
előre eltervezed, hogy majd meg mi töltheti,

mint egy igazi háziasszony:
és nem érdekel, ahogy a szégyenemben úszom,
miután megértem, hogy nagyobb
szégyen volt, amit eddig ott tartottam.

Ott tartottam, hogy éhezem rád,
hogy szomjas vagyok, hogy a lelkem érted kiált,
fut utánad, mint szerelmes ifjú!
Fut előled, mint nagymama papucsa elől a kisfiú.

Pogácsa, ölelés, húsleves.
Törődsz velem, és nagyon szeretsz.
Mint a saját fiadat, úgy nevelsz.

Mint anya a gyermekét, úgy vigasztalsz,
a szemeiddel tanácsolsz engem.
Ha apám, anyám elhagyna is,
tudom, te nem hagysz el engem.

Kucorgok a konyhában és imádkozom Jaj, Istenem! Megint elhagytam magam megint apró vagyok és törékeny megint minden úgy fáj Tervezem a napom és reménykedem hogy a lábam majd talpra áll hogy egyik lépés jön majd a másik után hogy nem kell egyszerre mindent csinálni de apránként talán a végére jutok Annyit küzdök, és annyiszor elbukok a saját lábamban, az asztal sarkában, egy rossz szóban, egy grimaszban, nem tudom hogyan kell a rossz berögződéseimet újraírni amikor annyi dolgom van de nem tudom remélni hogy majd végére érek egyszer megtanultam, hogy betervezzem hogy néha egy kicsit sírni kell kicsit gyászolni kicsit kucorogni veled gyengén a padlón mert ha azt tettetem erős vagyok az élet ledönt a lábamról és az akkor lesz, mikor a legkevésbé szeretném de mostanában ez sem elég így is legyűr néha lét így is összeomlok lassan lélegzem, nagyokat szipogok egy-egy kiadós zokogás után majd jó lesz, egyszer minden jó lesz épp mint eddig, ugyanúgy ezután mert itt vagy nekem, még ha nem is értelek és erőt adsz, pedig most nem is kértelek mert szeretsz úgy ahogy vagyok de jobban szeretsz annál, hogy így hagyj akárhányszor kergetnélek el, újra itt vagy már megnyugodtam de most újra zokogok Te miért szeretsz így és más miért nem tudott?

ma egy kicsit ma úgy igazán nagyon megvetem a hazámat gyűlölöm a hont, az otthont

bár megverhetném

bár felborogathatnám az asztalait

bár megtéphetném

hogy ne magam emésszem miatta

mert azt mondja tehetetlen, mikor a passzivitása mögé bújik

mert azt mondja neki ez jár, mikor a sebei miatt másokat rúgdal

mert azt hiszi, mindenkinél jobb lehet, ha másokat sikerül lenyomni

mert fél és retteg és mindenkibe, aki közelít, belemar

mert nem szereti a gyógyírt, mert  attól gyengyének tűnik - hát ő köszöni jól van

mert nem kér a sebészből, mikor a törött lábán biceg a sírvást elnyomva - jól van!

mert nem segít annak aki szenved, akinek fájdalma van

mondván, hogy “nekem nagyobb bajom van” - hát nem jól van?

Ó esztelen, ó balga, ó szennyes, mocskos, rühes állatok!

Becéznélek, csitítanálak, gyógyítanálak, de nem hagytok!

Nem jöttök hozzám, futtok Putyinhoz, Kínába, odúba, Bárhová!!!

Veritek egymást, és a melleteket, ó milyen büszkék vagytok rá!

Fáj, és dühít, és nem tehetem zsebre

hogy mindenért mást és engem okoltok

Hogy Fideszre, Brüsszelre, Istenre, egymásra,

mindenkire egyre csak vádakat koholtok.

Csak magatokra nem

vigyázzatok, mert

A Jóisten az alázatosnak ad kegyelmet, és a büszkének ellenáll,

és ha nem tértek meg, lesz aki tanúként ellenetek kiáll,

a szomszéd, a gyerek, a boomer, az anyós

a zsidó, a cigány, a hajléktalan, az adós

a feleség, a szerető, a szajha

a strici, a buzi, az a hülyegyerek aki a tiktokon nyomja

mindenki akit lenéztek és megfosztotok az emberségétől

akinek a szívében folytonosan forog a szavaitokból csiszolt tőr

lándzsát kovácsol majd a kapáiból ellenetek

Magyarország, én ma tiszta szívből gyűlöllek!

Nem nézhetem, ahogy szenvedsz, ahogy tönkreteszed magad

nem burkolódzhatok édes, egyszerű közönybe, mikor a szívem megszakad,

Nem hagyhatom, nézhetem szótlanul, hát sírva, zokogva ordítok veled:

Térj meg, az Istenért, hát nem tudod, nem látod, nem érted?

Teljes szívemből, minden porcikámmal szeretlek!

Az életemet adom, leköpnek, ostoroznak érted,

kínoznak, kereszten ontják a véremet,

és te rúgsz belém még egyet, és azt mondod, nem kéred.

Meg tudom egyedül is oldani.

Hát tényleg nem látod,

hogy mennyi vér tapad a kezeidhez?

Nincs az a jó tett, ami ennyi bűnt neked elfedez.

Ingyen megkaphatnád,

de neked büszkeségből nem kell.

Miért Atyám,

meddig szenvedjem mindezt el?