Hó, tiszta, feddhetetlen...

Hó, tiszta hó, ami
belepi a létet
elrejti az életet.

Valahogy mindent szépít
Elfed mély sebeket
A vágást, a hegeket

Puha takarót borít a tájra
Minden fára, virágra, fűszálra
A kutya biocsapdájára
Szemétre, mit szél fújt a járdára
A gravitáció lehúzza
ahogy ráhull a plakátra
Esik a padra, a hajléktalanra
Az úton a jeges kátyura

Hó, tiszta, feddhetetlen
Fehér, szent, elítélhetetlen
Tisztára mosol-e mindent
Vagy csupán titkokat rejtesz?

S ha jön a tavasz vajon mi leszel?
Titkoknak leszel kiszolgáltatója
Besúgó leszel az új évszaknak,
az álnokoknak leszel beárulója?

Leszel-e egyáltalán
        vagy csak belevegyülsz a sárba?
Leszel-e, ami a kemény talajt feloldja?
Leszel-e, aki az új virágokat táplálja?

Megóvsz-e minket, míg itt a Tél?
Vigyázol, míg szívünk a nyarat várja?
Betakarod-e a gyengét, védtelent?
Erőd leszel, vár? Börtön és zárka?

Tavaszt, Tavaszt már Ma!

Mint pofon, mi csattan az arcon
-Meghökkentő ez inkább, nem fájdalom-,
Te húzol vissza a valóságba
Nem kell, csak szemed kacsintása.

Megszólalsz, és felébredek,
Te vagy a realitás, az észérvek,
Valós vagy, nem álom: kézzel fogható,
Brutálisan az életre mutató.

Piszkos, mocskos naturalista,
Szókimondó szocialista,
Nem perverz, nem rasszista.
Kivételes, különleges, furcsa.

Egyszerre kedves, szívet lágyító,
Lelkes, harcias, és még lázító.
Ismerős, érthető, társ a lélekben, de
Vad, merész idegen, aki kiismerhetetlen.

Nem, nem, nem én nem szeretlek,
De már téged kereslek minden arcban,
És a hangod ott van minden zajban

Nem, nem, nem én nem szeretlek,
De mindig látlak minden mosolyban.
A fejemben jársz minden pillanatban.

Ott vagy a hajnali Napban,
Ahogy lilán kéklik az ég.
Ott vagy az alkonyokban,
Mikor a Hold kel s a Nap aludni tér.
Ott vagy a dalban, minden hangjegyében,
Ott vagy a madárdalok gyönyörében,
Ott vagy a betört ablakról lehullt
Csillogó üvegtörmelékben.
Ott vagy, mint álomkép, beragadva a fejemben...
Nem is te, egy ideál, akit belőled teremtettem.