sosem voltam elég magamnak
és sosem volt elég az élet
úgy éreztem valamim hiányzik
kimaradt talán pont a lényeg

Hogyan kell a többiekkel játszani?

ha beszéltem elszaladt a szó velem
hallgattam inkább, jobb volt úgy nekem
féltem, ki mit mond, ha megszólalok,
de nem mertem azt sem, hogy hallgatok

Hogyan kell magam megértetni?

én sok voltam de néha oly kevés
törékeny és lelkes, félénken tettrekész
gyermeki hittel, hogy mindig valahogy jobb lehet
még akkor is, hogyha összetörtetek

Hogyan kell megbocsátani?

én sírtam ha fájt, s ha jó volt nevettem
és ha nem volt semmi, nem éreztem hogy éltem
kerestem a jót, s ha nem volt, hát valamit, amin sírhatok
az átlagos napokban én úgy éreztem nem vagyok

Hogyan kell élni?

én voltam az anyám, az apám, a testvérem
de egyikükben sem leltem a saját énem
csak mégjobban elvesztettem magam
nem is tudom, hogy másoknak mit adtam

Hogyan kell magam megtalálni? 

én kérdés voltam és hiány és magány
te a válasz, a minden, aki megtaláltál
és megmentettél magamtól s a világtól,
aki, ha elbukok is, mindig felkarol
de
Hogyan kell hinni?

én újra és újra és újra elbukom
és néha ha keresel, elfutok, elhagyom
a jó utat
pedig te vagy

Hogyan kell veled maradni?

én alázatos egy képmutató vagyok,
oly bölcsen ostoba
ha nem törnék össze, nem jönnék vissza
mert mindig, mindig elbízom magam

Hogy lehet megtagadni önmagam?

én szívesen tagadom a hiányaim
de amim van, azt is mind te adtad
és az űrt, amit adtál, az is azért van,
hogy oda a szeretetedet adjad

Hogy minden hiányomat beltöltsed,

te értem adtad az életed,
feltámadtál, és tovább élsz, könyörögsz értem
Istennek, hogy rád nézve kegyelmezzen nekem
mert nem tudom, hogyan kell visszatérni

Hogyan szeretheted, aki nem érdemli?

és te mondod, mondod, mondod csak egyre,
hogy te alkottál, és gyönyörűre,
mert így láttad mindenem nagyon  jónak,
és a könnyeim egyre, egyre csak hullanak

Hogyan teremthettél betegnek?

és te átölelsz, és lassan csendesíted el a lelkemet
és arra indítasz, hogy megértsem
magam, s másokat, mert a földre helyezted
bennünk a saját képmásodat

Mert benned áll fel minden, és általad.

Gyarló vagyok és te tökéletes,
gyenge vagyok és te dicsőséges,
elbukom és a te trónod örökké áll,
fenséges vagy, és a lábam meg nem áll
ha eléd kell mennem!
Mert minden a szavadra lett,
én sem máshogyan jöttem...
de te nem törölsz el, ha gyenge vagyok
és visszaszeretsz, hogyha elfutok.
A gyengeségemben a te erődet adod,
s a repedéseimen a te dicsőséged ragyoghat csak át,
hiszen nem lennék sehol, hogyha karod meg nem áld.

áldj még kérlek
hogy mindig, egyre
jobban higgyek

karoljon szereteted mindig át

 Mondd, szabad-e a fénnyel szembenézni?

Vagy csak az árnyékot nézhetem?

Szabad-e a színeket megidézni?

Vagy jó minden feketén-fehéren?

Szabad-e a szerelmet nevén nevezni,

s vajon a szív szeret vagy az értelem? 

Szabad-e az álmot üvegbe zárni,

amíg veled ki nem engedem?

Szabad-e írnom a szépről,

ha a világ együtt sír velem?

Lehet-e öröm a gyászban?

Lehet-e táncolni tereken?

Szabad-e a kezed fognom,

amíg a világon vagy velem?






¿Nem jön az ihlet!

Amíg szenvedtem, volt miről írnom:
a könnyem volt a tintám,
a bánat volt a papír,
s a vágyam volt a pennám.

Amíg nem jöttél, kerestem a szavakat,
aztán gyorsan leírtam, legyen lenyomat,
de most annyi szépet mondasz...
talán majd örökre elnémítasz?

Nincs már mit keresnem,
mert megtaláltál engem.
Toll helyett ecsetet adtál,
és én a szíved festem...

piros-sárgára, mindenütt!

(elfáradtam...)

elfáradtam


nem most, régebben...

megkeményedtem

falat húztam a szívem köré, hogy ne tudd áttörni

és te virágot hagytál minden hajnalban

a kapuban


nem értettem

nem is akartam

csak a várfalat védtem

unos-untalan

és befújta a kedves illatot a szél...

körém kertet ültettél


sírva rettegve álltam ellen

míg a kert, a gyümölcsfák

körülnőttek engem

a gyökerek aláásták

a kőfalat

befújta a szél is a magokat

kinőttek a várkertben


a szereteted betört és semmit sem tehettem

rést ütött a sok ág, inda a falakon

s te kint vártál ugyanúgy, minden hajnalban s alkonyon

napfényt hintettél be a réseken át 

és én nem bírtam tovább a kegyetlen önkéntes magányt

kifutottam a rengetegbe

és ott vártál

újra átölelve


lebontod a szívemről a kemény falakat

türelmesen hordod a téglákat el

mindig, újra és újra csak jössz

ugyanazzal a végtelen szeretettel