elröppent egy évtized
nem tudom, hogy hova lett
nem emlékszem sokra, csak
erre az utolsó két évre

emlékszem, hogy nehéz volt
a dobozból kimászni,
hogy nem volt könnyű magamat
gyorsan újradefiniálni

amíg rejtőztem nehéz volt,
mikor előjöttem szintúgy,
de ha nincs, aki lásson,
nincs, aki segítséget nyújt

elhagytam az Istent,
de ő visszahódított magához
elhagytam magam is teljesen,
de újraírt engem a kegyelem

a nyolc év sötét, grafitszürke
satírozás után jött két "radír-év"
a múltban maradt minden, tiszta
ajándék lesz ez a pár húszas év 

tiszta lap, melyre már tintával,
Isteni tintával írhatok
vörös, véres pecsét az alján:
az ár, amit értem otthagyott

boldog új évet kívántok, 
s én boldog új évtizedet...de
még jobb, ha megismeritek,
aki adott nekem Boldog, Új Életet

Nézzük a fényeket

Hogyan kell állni a tekinteted?
Hogyan kell várni rád?
Hogyan kell kiverni a fejemből?
Hogyan kell emlékezni rád?

Hogyan kell mosolyt dobni
neked egy termen át?
Hogyan kell elrejteni
a szívben a hangosabb dobbanást?

Hogyan kell nézni rád?
És hogyan nézhetnék máshová?!
Hogyan kell feltűnni úgy, hogy
túl sokszor azért mégse láss?

Hogyan kell elbűvölni téged?
Hogyan hagyhatnám, hogy te tedd?
Hogyan adjam magam?
Hogy mutassam a lényemet?

A lényeget, mondd meg,
hogy lehet átadni,
ha elrejtenék mindent,
ameddig csak lehet?

Hogyan tegyek mindent úgy,
ahogy az majd tökéletes lehet?
Hiszen nem lehet!
Hagyjam az Istent, hogy majd Ő vezet?

Miért leszek így minden
lépéssel hozzád közelebb?
Mosolyog rajtam, hogy mennyit agyalok,
és vezet, hogy merre léphetek.

Nézzük az utcán a karácsonyi fényeket...
...itt vagy, s eddig észre sem vettelek.



Csak nézem...

Esik az eső, s a szívem
megtelik veled... minden
kedves szavad: új csepp, nézem,
ahogy az ablakomon lepereg.

Érzem az illatát,
s olyan kellemes...
a lelkem úgy kitárnám,
hogy gyorsan bejöhess!

De elázna minden...
úgyhogy még csak nézem,
s az élményektől bővülten
állok idebenn...

Inkább kimegyek...
...bár az ernyő tönkrement...
Sebaj! Mindjárt megtalálom
az esőkabátom...

Istenem... csak az eső el ne álljon!



Talán már egy harmadik?

Él bennem két nő:
az egyik csábos és eszes,
a másik szép, de szerény.
A ravasz és a kedves.

Az egyik el akar bűvölni téged,
le akar venni a lábadról,
nem riad vissza a mély dekoltázstól,
a szexi necc-harisnyáktól.

A másik azt szeretné, hogy te bűvöld el,
lassan környékezd meg, úgy szédítsd el,
hogy romantikus légy, add meg a módját...
ő a végtelenségig várna rád.

Előbbi a csókodért ölni tudna,
utóbbi egy érintésedtől is futna,
de mindketten táncolnának veled...
csak tartanak tőle, hogy a lábadra lépnek.

Az egyik mesélne lelkesen, órákon át.
A másik hallgatna téged, hogy Isten hogy áld
meg téged minden nap nagyon...
mindkettő szeretne és egyiket sem hagyom.

Az egyik kacsintva nevetne rád,
a másik pirulva nézne el, ne lásd,
ezt a lelkemből kitörő intenzitást.
Mindkettő olyan más.

Mindkettő olyan másképpen,
szeretne rajta lenni a térképeden:
az egyik az eszed, a másik
a szívedet akarja lenyűgözni.

Mindkettő együtt -vagy talán már egy harmadik?-
szüntelen csendben térdelve imádkozik,
hogy egyik se érhessen hozzád addig,
amíg nem az Istenben bízik.

Az egyiknek még meg kéne tanulni
Benne, és nem magában bízni
...mert nem vagy olyan sekélyes -ezt tudom-,
hogy csupán külsővel bárki elbájoljon.

A másiknak azt kéne megtanulnia,
hogy Ő az az egy, akiben lehetne bíznia,
és nem kéne rejtegetnie a lelkét...
...hiszen Isten megvédi azt, ami ilyen szép.

Csodálom a hitedet, a jellemedet,
...a mozgásodat és a tekinteted...
a hibás-teljes, bűnös-bűntelen lényedet.
Bár adna Isten nekem tisztább szemeket!

Bár lennék ing a válladon, a karodon,
bár ölelhetnélek naphosszat anélkül,
hogy akarnék mást is tenni...a gondolatom
próbálnám elkapni, de nem tudom.

Állandóan az Istennek dobálom az
összegyűrt verses galacsinokat rólad,
Ő meg csak örül, hogy legalább nem neked...
tisztára mossa mindegyik énemet... az egészet.

Hogyha már elegánsan, egyszerűen
gyönyörű, de visszafogott leszek,
és nem akarom többet rejtegetni a lelkemet,
úgy leülnék egyet beszélgetni veled...

...egy forró tea mellet...
...Jézussal hármasban...
Ja, nem mondtam? Nekem ilyen
szent vőlegényem van.

 

Csak nálad

Elbújtam az Isten ölelésében...
A betű öl, 
a szavak gyilkolnak, 
a mondatok megfojtanak, 
ha a Lélek nem eleveníti meg.

Sírva kapaszkodok, 
amikor térdelek...

és gyengéden ölelnek
a legerősebb karok
...amiket átszegeztek értem. 
A könny a bűnvallás, 
a tiszta áldozat neked, tőlem.

A mellkasodba fúrom az arcom
és Isten-illatot lélegzek.

A rég elfojtott cseppek
szakadatlan hullanak, peregnek,
áztatnak téged, és te meg
csak csitítasz szüntelen,
ahogy tiszta homályban úszik minden.

Nem látom jól az arcod,
nem látok át a könnyeken
...

Nem rángatsz fel hogy tegyem a dolgom,
amíg nem tudom, amíg meg nem nyugszom,
és nem ítélsz el azért, ahogy érzek,
hiszen arra teremtettél, hogy így létezzek,
hogy másoknak ezzel segítsek

...hogy mások helyett is érhessen bántalom,
hogy helyettük is védekezhessek,

és ha elborít a sok fájdalom,
csak nálad lelhessem meg,
milyen a nyugalom.
Kerestem már máshol,
de mindig csak nálad találom...

...gyengéden simítod el a sós cseppeket az arcomon.

Messzinek és kedvesnek

Kedves vagy...
maradj meg annak.
Messzinek és kedvesnek...
...nem akarok csalódni benned.

Igen, tudom, a félelem
mondatja ezt most velem,
és nem azért váltottak meg, hogy féljek
...de érts meg...

ha hirtelen jössz
én elrettenek, eltűnök
mint tisztásról az őz:
a vadásztól menekülök,

akkor is, ha erdészként
jönnél a közelembe:
én rettegnék, mert tudom,
aki közelít, az lőne.

Ha meg akarod ismerni a lelkemet,
akkor nyisd meg -lassan- a tiédet.
Ne kérj, ne akarj többet:
csak hogy ne meneküljek.

Ha elég soká maradsz,
lassan beengedlek:
tiéd lesz az erdő;
a tisztás; a hegyek.

Tiéd lesz a folyó,
a kis híddal fölötte;
a beomlott bánya; s
a barlangi cseppkő éneke.

Hallgathatod majd
minden madár dalát,
s ahogy a szél fújja
a fűzfafuvolát;

ahogy a patak csobog,
s ahogy zúg a zuhatag;
ahogy lélegzik az erdő;
ahogy télen szuszognak

a fák,
és a fákban a mókusok;
és vacognak a pockok
...susognak a bokrok...

Ha jön a tavasz
és minden feléled,
minden édes illatot
majd feléd terelek.

Ha megnyitod a szíved,
én majd jobban szeretlek,
mint a tavaszi éjjeltől
harmatos reggelek.

Forrón foglak szeretni, mint a nyár,
de lágyan, mint egy hűsítő zápor.
Ha időt adsz nekem, én neked
egy világot adok magamból.

Nyíló virágokat,
és édes gyümölcsöt,
amíg az élet tart,
és megvénülök.

Akár a lomb mikor megőszül, én is
szívesen-színesen öregszem veled,
amíg az erdőmre végül is
a hideg Tél rá nem lebeg.

Kivirágzom még úgyis,
amikor örök hajnalra ébredek,
s ha Isten is úgy akarja
nem leszek sokat nélküled.



Ha nincs türelmed, nyugodtan menj,
használd -mint más- a turistaösvényt,
a madarakat azért még meghallgathatod,
de ha szemetelsz, én rád küldöm a medvét.



Félkészen

Körülnéztem a szobámban
és rájöttem,
hogy rend van.

Kicsit még sok a felesleges holmi,
és kicsit lehetne még takarítani...
de legalább már nincs káosz.

És amíg én a polcon pakoltam,
addig Isten
rendezgetett a lelkemben.

Furcsa párhuzamok jönnek az életben.
Megtör az élet
ha rád nem figyelek,
de miért figyelnék
ha megtör az élet?
Figyelj te!
Nézd, itt
vannak az álmaim!
Hogy jobbat tartogatsz?
De nézd, milyen ez a kupac!
Ez a sok törött emlék bánt
és a múltba mindig visszaránt.


Én nem tudok a múltamból
erőt nyerni,
nekem az ígéreteidben
kéne bízni,
de azokat nem értem, nem is
akarom érteni,
mert félremagyarázom
és össze fogok törni
megint.
Hogy aztán
újat építs belőlem.
Hamuvá égek,
hogy megújíts,
még erősebben.
Aztán újra, újra,
és újra elbukom,
hogy újjá tehess mindig,
egyre jobban, ragyogón.

Miért karolsz fel mindig,
ha úgyis újra elbukom?

Miért szeretsz még mindig,
akkor is, ha nem hagyom?
Miért tisztítasz
újra és újra meg,
ha ennyire szeretem,
mikor a mocsokban hempergek?
Sírva keresem az okokat, ütlek,
beléd rúgok, megfeszítelek,
ezerszer, újra meghalsz
miattam, értem,
és mikor megértem,
még akkor sem értem,
hogy lehet szeretni,
akit átitat a szégyen,
hogy lehet szenvedni,
azért aki néz tétlen,
hogy lehetsz szerelmes,
abba, ki megvet!

Miért törlöd a könnyét,
annak, aki megvert,
aki leköpött és lándzsával
szúrta át az oldalad?
Miért szereted azt akiben,
olyan sok gyűlölet fakad?
Miért udvarolsz, 
ennek a rideg nőnek,
ha úgyis újra beléd rúg,
és újra elfeled?
Miért ér egy koszos lélek
annyit, hogy a véreddel
minden nap kifehérítsed?
Miért kapom minden nap meg
végtelen, feltétlen
újra a szeretetedet?
Mikor fogom megérteni,
hogy mennyire nem értelek?

Annyit szerettél már
de még mindig nem értem egészen
milyen nagy és megfoghatatlan is
a szerelem.

Próbálkozom,
de nem tudom...

Hogy szeresselek viszont?
Úgy éreztem
átvert az Isten
pedig, hogy mit mond,
nem is igazán figyeltem.

Kedves...

Kedves vagy nekem,
mint a hajnali napfény
a lágyan hulló havon. 

Bár mindig így szállnál! 
Nem keserednék bele, 
hogy lapátolom.

Bár elolvadnál inkább 
a tenyeremre lebbenve!
Bár ne kéne 
veled veszekedve
kelni reggelente! 

Pedig olyan szép az,
mikor szállingózol,
mikor nincs veled bajom...
akkor áldás vagy, rólad ábrándozom.

Azt mondtad, mindig panaszkodom, 
zsémbes öregúrnak hazudtál! 
Eltakarítottalak, eltoltalak dacból, 
de mintha hiányoznál...

Most az a baj, hogy nem vagy, 
vagy, amit a szememre hánytál? 
Igaz minden csillogó szép szavad? 
Rossz ez a jég a járdán...

Miért hagyod mindig, hogy eltaszítsalak? 
Te is tudod, (Tudod te!) hogy utána 
mindig még szebbnek látlak? 

Hiányollak

Már a hó is te vagy...
esik, szemerkél, le, énrám.
Lassan, szépen száll.

Kedves... hazahullanál?