nem most, már nagyon rég,
de élesebb még, mint
bármilyen valós emlékkép.
Emlékszem, ahogy
a nap beragyogott az ablakokon...
azután lassan lement,
de a ragyogást bent hagyta a falakon.
Veled voltam a műteremben.
A fény perdült a lógó képeken,
átszaladt az asztalon, a rajzokon,
és megállt az arcodon.
Fénybe burkolt az alkony,
ahogy elterültél a padlón.
Olyan művészien hatott,
ahogy ott hevertél...
csodáltál és
velem nevettél...
és a nagy melegben
az ingedből kivedlettél.
Megörökítettelek.
Csináltam egy képet,
aztán elragadott az ötlet,
hogy alkonyba öltöztetlek.
Rádfestettem az ég színeit:
narancsokat, lilát, kékeket,
és te hagytad - csak így, álomban -,
hogy beléd szerelmes legyek
...és te belém...
ahogy utána
engem te festettél
alkonyi bájba.
Képekre kerültünk, amit
nem tennénk albumba.
Kincs lett, amit
elzártál A fiókba.
Összekentél alkony-színekkel,
színesen kacagtam veled!
Aztán lemostad rólam az égi pírt.
Tisztábbra mostad a lelkemet...
...csókokkal bájoltad a bőrömet.
Még emlékszem mennyire jól esett...
mert amikor ébredtem, nem tudtam hirtelen,
hogy mégis, miért könnyezek?
Az álomra emlékszem,
de már nem tudom, nem értem:
bánatomban sírtam vajon,
vagy épp örömömben?
Nem mertem papírra vetni,
nehogy magára vegye holmi idegen,
vagy a sors el találja venni...
de csak megszépítette nekem.
