Lunatic

Lonely, out in the night
When noone sees my face
Can I only go and show my soul
Reflecting on night’s surface.

When the Moon shines so bright
I shout to her my fears
The one I became inside
Is letting go it’s tears.

Tell me, oh, You up there
You always hearing my prayers
Tell me, why it’s not the end
And why can’t I go up those stairs?

Why can’t I see you again
Like before, when I loved you
Why should I go - kill again
To feed these lips - not kiss you?

Don’t punish me oh, Love
I don’t need to suffer anymore
I know I did that wrong above
But please! It was long ago.

How much longer will You
Keep me down in this prison?
Would You let me back to the light?
It scares me, this night vision.

I hear the souls of the once-lived
Whispers of whom I ended
Cries of whom I’ve eaten
I’m crazy. Oh, I’ve gone mad!

Szócseppek úsztak a Dal-tengerben,

Rímhalak surrantak benne tova,

Gyermek született a zengő éjtől

Rege és Óda óvta, vigyázta.

Múzsa jött arra a ködparipáján:

Ő, kiről soha senki nem beszél.

Belül emészti búja csak, hiszen:

nem ismerik. Néma szegény.

Senki sem tudja, ki ő, s mi lelte...

A bölcsőhöz miért vitte magányos lelke

Mint eszelős vágtatott, s a kisdedet vitte,
ragadta magával messze-messze.

Mi lelte? Hogy merte? Hogyan tehette…?!

A gyermeket el, nem magának vette.

Halandó párnak adta, kiknek égi áldás

Nem adatott...csak munka: vetés és szántás.

Ahogy cseperedett, őt sokan nevelték

A halandók, a föld, a nyáj, a rét…

Szerette őket, atyja s anyja volt mind

De nem értették: olykor egy hangot látni vélt.

Mikor fújt a szél, a Múzsa lilára, zöldre,

az ifjúnak oly sokszor megfestette,

a kacagást is megédesítette,

s a fényt, hogy illatát szórja, arra kérte.

Nem hallhatta soha múzsa, a hangodat,

s nem tűntél fel őelőtte soha,

de az ifjú ihletet kapott s alkotott.

Ne légy többé bánatos Synesthesia!