Amíg szenvedtem, volt miről írnom:
a könnyem volt a tintám,
a bánat volt a papír,
s a vágyam volt a pennám.
Amíg nem jöttél, kerestem a szavakat,
aztán gyorsan leírtam, legyen lenyomat,
de most annyi szépet mondasz...
talán majd örökre elnémítasz?
Nincs már mit keresnem,
mert megtaláltál engem.
Toll helyett ecsetet adtál,
és én a szíved festem...
piros-sárgára, mindenütt!
elfáradtam
nem most, régebben...
megkeményedtem
falat húztam a szívem köré, hogy ne tudd áttörni
és te virágot hagytál minden hajnalban
a kapuban
nem értettem
nem is akartam
csak a várfalat védtem
unos-untalan
és befújta a kedves illatot a szél...
körém kertet ültettél
sírva rettegve álltam ellen
míg a kert, a gyümölcsfák
körülnőttek engem
a gyökerek aláásták
a kőfalat
befújta a szél is a magokat
kinőttek a várkertben
a szereteted betört és semmit sem tehettem
rést ütött a sok ág, inda a falakon
s te kint vártál ugyanúgy, minden hajnalban s alkonyon
napfényt hintettél be a réseken át
és én nem bírtam tovább a kegyetlen önkéntes magányt
kifutottam a rengetegbe
és ott vártál
újra átölelve
lebontod a szívemről a kemény falakat
türelmesen hordod a téglákat el
mindig, újra és újra csak jössz
ugyanazzal a végtelen szeretettel
megyek előre
lassan ezen az úton
kanyarog, fel-le jár,
s hogy hová visz, nem tudom
néha valaki
elkísér egy darabon
örülök ha jössz, de ha nem is,
Isten áldjon vastagon
