(elfáradtam...)

elfáradtam

nem most, régebben...

megkeményedtem

falat húztam a szívem köré, hogy ne tudd áttörni

és te virágot hagytál minden hajnalban

a kapuban

nem értettem

nem is akartam

csak a várfalat védtem

unos-untalan

és befújta a kedves illatot a szél...

körém kertet ültettél

sírva rettegve álltam ellen

míg a kert, a gyümölcsfák

körülnőttek engem

a gyökerek aláásták

a kőfalat

befújta a szél is a magokat

kinőttek a várkertben

a szereteted betört és semmit sem tehettem

rést ütött a sok ág, inda a falakon

s te kint vártál ugyanúgy, minden hajnalban s alkonyon

napfényt hintettél be a réseken át 

és én nem bírtam tovább a kegyetlen önkéntes magányt

kifutottam a rengetegbe

és ott vártál

újra átölelve

lebontod a szívemről a kemény falakat

türelmesen hordod a téglákat el

mindig, újra és újra csak jössz

ugyanazzal a végtelen szeretettel 

( megyek előre...)

 megyek előre
lassan ezen az úton

kanyarog, fel-le jár,
s hogy hová visz, nem tudom

néha valaki
elkísér egy darabon

örülök ha jössz, de ha nem is,
Isten áldjon vastagon

Ent-asszony

Tavasz volt
és én megnyíltam, éltem,
bár a Tél után
egész kicsit még féltem,
rügybe borultam, majd
kinyílt rajtam sok virág.
Némelyeket vihar vert el,
párat letépett a gyermeki vágy,
hogy a szépet vigyék,
valakinek adják.
Az élet ilyen...
és haladt tovább.

Nyár volt már
mikor a virágok lehulltak.
Helyükre lassan, óvatosan dagadtak,
nőttek a zöld gyümölcskezdemények.
Párat megkóstoltak,
de rájöttek: nem ért meg,
eldobták, mentek tova,
s Őszbe fordult az élet...
ment, ment,
de hova?

Megérett, amit hagytak, a maradék:
leszedték, be- meg kifőzték
...egészen elfáradtam.
Vártam egyedül, narancs-ruhámban,
hogy végre elszenderedjek.
Ágaiddal ölelj,
míg köréd kulcsolom gyökereimet...

A Tél: takaró, puha, tiszta hó.
Alatta: tartom a szíved.
Érzem, hogy dobban, s ahogy nézel,
szavak nélkül mondja "szeretlek".